1944
és 1989 között a magyar társadalom nagyrésze a XX. század két nagy európai
diktatúrájának áldozata volt. A Terror Háza (http://www.terrorhaza.hu) egy
olyan múzeum, amely koncertáltan mutatja be a két rezsim legpervezebb arcát: a
társadalmi kontrollt, a besúgás rendszerét, a kínzásokat, mindannak ellentétét
amit demokratikus egymás mellett élésnek, vagy humánus szervezeti formáknak
nevezünk. A Múzeum Budapest legelegánsabb sugárútján található, ugyanabban az
épületben kapott helyet, ahol először a nemzetiszocialista rendőrség, később
pedig a sztálinista rezsim jegyezte fel áldozatait és rendelkezett életük
felett. Miután többször elhalasztottam a látogatást, végül egyedül jártam be a
múzeum termeit. Nem
lep meg, hogy sok magyar ember inkább nem nézi meg a kiállítást. Azoknak, akik
végigélték a horrort, sötét szobáinak puszta létezése is elég, hogy megfelelően
hozzájáruljon a kollektív emlékezet fentartásához.
A képesség, hogy össze tudjuk szedni magunkat a rémálmaink után, az
emberiség egyik legértékesebb kincse. De az emberi méltóság megnyomorítása
természtesen nem zárható négy fal közé, ott kóborol az emlékek és a hétköznapok
árnyékai között. Ha csak egy áldozatnak is a szemébe nézünk, megértjük
mindazt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
Én soha nem éreztem olyan testközelből a háború fájdalmát, mint amikor
Ámos Imre sötét szépségű képeit nézem. Sokkal inkább hatással vannak rám, mint
a statisztikák, a háborús elbeszélések, a fekete-fehér dokumentum filmek. Ámos
művészete az egyszerű ember szemévél mutatja meg a csatamezőt, aki ártatlanul,
védtelenül kényszerül arra, hogy végigjárja az abszurd történések kálváriáját.
Eredeti nevén Ungár Imre, 1907 december 7-én
születt Nagykállón, a hászidizmus magyarországi központjában. Nem sokkal
születése után korán meghalt édesapja, és nevelése beteges édesanyjára és anyai
nagyapjára maradt, aki a helyi zsidó közösség nagyrabecsült tanítója volt.
Ebben a közegben nevelkedett a magyar múlt dicsőségén, és abban a kioltahatalan
reményben, hogy egyszer eljön a Messiás. Festészetét inkább a Biblia és a
költészet inspirálta, mint a kortárs festészeti mozgalmak (habár ezek az
irányzatok sem álltak messze tőle).
1931-ben ismerte meg jövőbeni feleségét, Anna
Margitot, akivel őszinte szerelemben és a művészet iránti szenvedélyben éltek.
1934-ben vette fel végleg az Ámos nevet, a bibliai próféta tiszteletére. A
következő években több nyarat töltött a festői szépségű Szentendrén, melynek
idilli utcácskáit sok festményén megörökítette.
Először
1940-ben rendelték be munkaszolgálatra vasúti sín fektetésre. Később
tizennégy hónapot töltött az orosz fronton, ahol végül a tüdőgyulladás és a
járványos tifusz legyengítették. Kritikus állapotban haza tér lábadozni egy pár
hónapra, ám ismét berendelik. Anna Margittal való viszontlátás öröme némileg
felgyógyítja, de felerősíti a pánikot és a nyugtalanságot is, hogy újra vissza
kell térnie a pokolba.
Soha
nem hagyott fel a rajzolással: összegyűrt fecnikre, nedves kartonokra,
ceruzával, szénnel, ami épp a keze ügyébe került. Vallásos hevülettel
örökítette meg azoknak az embereknek a szenvedését, akik körülvették. Minden
rajzzal, minden nappal közelebb került a végső szakadékhoz. Apokaliptikus
víziók, megkínzott arcok, remény nélküli angyalok, az élet utolsó lehellete,
mely alig szűrődik át a halott csendéleteken.
1944 novemberében a buchenwaldi koncentrációs tábor környékén társai
látták utoljára haláltusáját. Műveinek jelentős része megtekintejető az Ámos
Imre – Anna Margit múzeumban (Szentedre, Bogdányi u. 12)
Szülővárosában a hajdani pezsgő zsidó élet és közösség létezésénk
egyetlen tanúja a temető. A nagykállói zsinagógát soha nem építették újra.
Én soha nem éreztem olyan testközelből a háború fájdalmát, mint amikor
Ámos Imre sötét szépségű képeit nézem. Sokkal inkább hatással vannak rám, mint
a statisztikák, a háborús elbeszélések, a fekete-fehér dokumentum filmek. Ámos
művészete az egyszerű ember szemévél mutatja meg a csatamezőt, aki ártatlanul,
védtelenül kényszerül arra, hogy végigjárja az abszurd történések kálváriáját.
1931-ben ismerte meg jövőbeni feleségét, Anna
Margitot, akivel őszinte szerelemben és a művészet iránti szenvedélyben éltek.
1934-ben vette fel végleg az Ámos nevet, a bibliai próféta tiszteletére. A
következő években több nyarat töltött a festői szépségű Szentendrén, melynek
idilli utcácskáit sok festményén megörökítette.
1944 novemberében a buchenwaldi koncentrációs tábor környékén társai
látták utoljára haláltusáját. Műveinek jelentős része megtekintejető az Ámos
Imre – Anna Margit múzeumban (Szentedre, Bogdányi u. 12)
Szülővárosában a hajdani pezsgő zsidó élet és közösség létezésénk
egyetlen tanúja a temető. A nagykállói zsinagógát soha nem építették újra.
No hay comentarios:
Publicar un comentario