A háború arca

1944 és 1989 között a magyar társadalom nagyrésze a XX. század két nagy európai diktatúrájának áldozata volt. A Terror Háza (http://www.terrorhaza.hu) egy olyan múzeum, amely koncertáltan mutatja be a két rezsim legpervezebb arcát: a társadalmi kontrollt, a besúgás rendszerét, a kínzásokat, mindannak ellentétét amit demokratikus egymás mellett élésnek, vagy humánus szervezeti formáknak nevezünk. A Múzeum Budapest legelegánsabb sugárútján található, ugyanabban az épületben kapott helyet, ahol először a nemzetiszocialista rendőrség, később pedig a sztálinista rezsim jegyezte fel áldozatait és rendelkezett életük felett. Miután többször elhalasztottam a látogatást, végül egyedül jártam be a múzeum termeit. Nem lep meg, hogy sok magyar ember inkább nem nézi meg a kiállítást. Azoknak, akik végigélték a horrort, sötét szobáinak puszta létezése is elég, hogy megfelelően hozzájáruljon a kollektív emlékezet fentartásához.

                     

A képesség, hogy össze tudjuk szedni magunkat a rémálmaink után, az emberiség egyik legértékesebb kincse. De az emberi méltóság megnyomorítása természtesen nem zárható négy fal közé, ott kóborol az emlékek és a hétköznapok árnyékai között. Ha csak egy áldozatnak is a szemébe nézünk,  megértjük mindazt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Én soha nem éreztem olyan testközelből a háború fájdalmát, mint amikor Ámos Imre sötét szépségű képeit nézem. Sokkal inkább hatással vannak rám, mint a statisztikák, a háborús elbeszélések, a fekete-fehér dokumentum filmek. Ámos művészete az egyszerű ember szemévél mutatja meg a csatamezőt, aki ártatlanul, védtelenül kényszerül arra, hogy végigjárja az abszurd történések kálváriáját.

           

Eredeti nevén Ungár Imre, 1907 december 7-én születt Nagykállón, a hászidizmus  magyarországi központjában. Nem sokkal születése után korán meghalt édesapja, és nevelése beteges édesanyjára és anyai nagyapjára maradt, aki a helyi zsidó közösség nagyrabecsült tanítója volt. Ebben a közegben nevelkedett a magyar múlt dicsőségén, és abban a kioltahatalan reményben, hogy egyszer eljön a Messiás. Festészetét inkább a Biblia és a költészet inspirálta, mint a kortárs festészeti mozgalmak (habár ezek az irányzatok sem álltak messze tőle).

1931-ben ismerte meg jövőbeni feleségét, Anna Margitot, akivel őszinte szerelemben és a művészet iránti szenvedélyben éltek. 1934-ben vette fel végleg az Ámos nevet, a bibliai próféta tiszteletére. A következő években több nyarat töltött a festői szépségű Szentendrén, melynek idilli utcácskáit sok festményén megörökítette.

           

Először 1940-ben  rendelték be munkaszolgálatra vasúti sín fektetésre. Később tizennégy hónapot töltött az orosz fronton, ahol végül a tüdőgyulladás és a járványos tifusz legyengítették. Kritikus állapotban haza tér lábadozni egy pár hónapra, ám ismét berendelik. Anna Margittal való viszontlátás öröme némileg felgyógyítja, de felerősíti a pánikot és a nyugtalanságot is, hogy újra vissza kell térnie a pokolba.

              

Soha nem hagyott fel a rajzolással: összegyűrt fecnikre, nedves kartonokra, ceruzával, szénnel, ami épp a keze ügyébe került. Vallásos hevülettel örökítette meg azoknak az embereknek a szenvedését, akik körülvették. Minden rajzzal, minden nappal közelebb került a végső szakadékhoz. Apokaliptikus víziók, megkínzott arcok, remény nélküli angyalok, az élet utolsó lehellete, mely alig szűrődik át a halott csendéleteken.

             

1944 novemberében a buchenwaldi koncentrációs tábor környékén társai látták utoljára haláltusáját. Műveinek jelentős része megtekintejető az Ámos Imre – Anna Margit múzeumban (Szentedre, Bogdányi u. 12)

Szülővárosában a hajdani pezsgő zsidó élet és közösség létezésénk egyetlen tanúja a temető. A nagykállói zsinagógát soha nem építették újra.

Buenos Aires védőszentje magyar!

Magyarország alaptörvénye nyíltan elismeri a kereszténység szerepét a nemzet megmaradásában. Magyarországon a vasárnapi miséket magyar hívek tömegei hallgatják, és a legutóbbi konklávén Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek is a jelöltek között szerepelt XVI. Benedek utódjaként. Valóban, a kereszténység igen  lényeges eleme a magyar kultúrának, és hogy jobban elmerüljünk benne, Fabrizióval ellátogattunk a  pannonhalmi apátságba, az ország első jelentős térítő központjába.

               

A X. század végén Géza, az első magyar keresztény herceg, a nagyhatalmú Cluny Apátságból (Franciaország) hívott  szerzeteseket az apátság megalapításához. Az első apát Szent Asztrik volt, ugyan az a személy, aki évekkel később Magyarországra  hozta a Szent Koronát Rómából. Rendkívül átgondolt elhelyezkedése megmentette az épületegyüttest a XIII. században a tatár inváziótótól, de már nem tudott ellenállni  a XVI. századi török támadásoknak, így mára kevés maradt meg az eredeti épületből. Manapság a Pannonhalmi Apátság 70 szerzetesnek, egy iskolának, egy szemináriumnak, egy teológiai főiskolának és egy idősek otthonának ad otthont.

               

Az apátság falai között kiemelkedő jelentőséggel bír a több mint 300.000 dokumentumot őrző könyvtár, melyet a XI. században alapítottak. A kötetek között sok az ősnyomtatvány, ilyen például a Tihanyi alapítólevél kézirata, mely a legkorábbi magyar nyelvi emlék. A kolostor és a templom (melynek belső arculata a XVIII. században alakult ki), hangulata fennkölt nyugalommal tölt el, mely nagyszerűen felkészít az elmélkedésre. Amint elhagytam a templomot és visszapillantottam, az épület timpanonján észrevettem egy ismerős motívumot…de mi lehet az?

                   

Egy kedves szerzetes elmagyarázta nekem, hogy hogy az ikon egy lovagot ábrázol, aki félbevágja köpenyét, hogy megossza egy koldussal, a lovag nem más mint Tours-i Szent Márton. Buenos Airesben is van egy tér amely Tours-i Szent Mártonnak nevét viseli és ahol egy szobor ugyan ezt a jelenetet idézi. Tours-i Szent Márton Magyarország egyik védőszentje, habár alakja az idők folyamán elhomályosult Szent István alakja mellett, aki nemcsak szent, de Magyarország első királya is (a politikai marketing nem a XXI. század találmánya).

                

               

Szent Márton Szombathelyen született, az akkori római Pannónia tartományban (ma Magyarország) és az apátságot azért szentelték neki, mert akkor, tévesen úgy gondolták, hogy a domb melyre az apátság épült az ő szülőföldje. De nem csak a magyarok estek ebbe a tévedésbe.

               

1580-ban, Buenos Aires megalapítását követően, Don Juan de Garay gyűlést tartott az új tanácstagokkal, hogy megtartsák a rituális sorsolást, melynek során kiderül, ki lesz a város védőszentje. A szerencse Tours-i Szent Mártont választotta. (Azért kapta ezt a nevet mert Tours városának püspöke volt). A szomszédok (spanyolok lévén) megtagadták, hogy egy “francia” legyen a város védőszentje, így a választást meg kellett ismételni háromszor…de a szerencse mindig ugyanazt hozta. Az alapítók úgy gondolták, ez az egybeesés csakis Isten akaratát bizonyítja, és elfogadták a szent támogatását, aki valójában nem is francia, hanem magyar volt. A gondviselés így ellensúlyozta a telepesek tudatlanságát.

Tours-i Szent Márton hírneve szigorúan a valláshoz kötődik. Európa számos országában  Szent Márton napján (november 11-én) a hagyományok szerint ételt osztanak vagy nagy ünnepségeket tartanak, ahol meghívják egymást libamájat, vagy más libából készült ételeket enni. A katolikus egyház szerint a nagyböjt november közepén kezdődik, ez magyarázza a hagyomány eredetét (olyan ünnep lehetett, mint a mai karneválok). De miért a liba? A legenda szerint Szent Márton szerény ember volt, és nem akarta elvállalni a püspökséget, így egy tanyára menekült az őt éljenző franciák elöl. A ludak azonban elárulták, így a szent megátkozta a hangos madarakat (meg is ölt néhányat közölük, mert ellenszegültek akaratával). Kevésbé kegyetlen változatokban arra emlékeznek, hogy ez az időszak egybeesik a vadludak vonulásával. Véletlen vagy sem, az kétségtelen, hogy napjainkban a kiváló libamáj legnagyobb előállítói világszerte éppen ez a két ország, ahol Szent Mártont így megbecsülik: Franciaország és Magyarország.