Budapesti tangó

A magyar őszben, amikor a Nap már eltűnt, de a hó még várat magára, nagy örömmel bóklászom a budapesti utcákon. És nem csak a város szépsége ragad magával, hanem ahogy befogadja az idelátogatókat, nem is beszélve az emlékekről, melyeket felébreszt bennem. Kedvenc európai városaim Bergen, Párizs, Velence, Prága és Stockholm, de valamiért mindegyikben idegennek érzem magam. Budapesten viszont nem. Egy pillanatra megfeledkezem a távolságról, és elképzelem, hogy Buenos Airesben sétálgatok. Leírhatatlan az érzés. Nehéz megmagyarázni, de van valami nagyon hasonló a két város között. Néha eszembe jut, hogy épp olyanok, mint két ikertestvér, akiket rejtélyes módon elválasztottak születésükkor.  Előfordulhat, hogy egy utazási iroda most felháborodna, mert nem a Lánchídról, vagy a Budai Várról, sőt nem is a Hősök Teréről beszélek. Sokkal inkább ámulatba ejtenek az elfeledett kapuk, a szürke épületek, a diszkrét tekintetek vagy a névtelen utcák. Olyan megfoghatatlan részletek ezek, melyek leginkább kifejezik Budapest sajátos lelkületét.

                



Meglátok egy régi múzeumot, és az a benyomásom, hogy igazából Buenos Aires belvárosában kószálok egy ünnepnapon vagy éjszaka, amikor az irodaházakban egy lélek sincs. Az elegáns Andrássy úton az Oktogon felé sétálva úgy érzem, mindjárt megérkezem a Buenos Aires-i La Biela kávézóba vagy az Alvear Hotel pékségébe. A történelem minden bizonnyal alátámasztja különös benyomásaimat, ugyanis Buenos Aires és Budapest (de leginkább Pest) gazdaságilag és építészetileg ugyanabban az időszakban, a 19. század végén virágoztak fel. A neoklasszicizmus és a boldog békeidők rendkívüli emlékműveket hagytak örökül nosztalgikus lakói számára.

                 
Mindkét város legendás folyók partján indult növekedésnek, melyekkel a város lakóinak nem mindig volt könnyű dolga. Budapest a Duna áradásait több évszázados harcok után tudta csak szabályozni. Ugyanakkor, Buenos Aires több évtizedig hátat fordított a La Plata folyónak, mintha csak el akarta volna felejteni, hogy neki köszönheti létét.

Ebédidőben a Vásárcsarnokból (melyet tekinthetünk a Buenos Aires-i Mercado del Progreso bátyjának is) a Pampas étterem felé veszem az irányt, hogy újra érezzem az argentin steak hamisítatlan ízét, mely nyugodtan felveheti a versenyt Buenos Aires legjobb rostonsültjeivel (igaz, egy kicsit borsosabb áron). Az ablakon kinézve, megjelennek a tangó búskomor főszereplői: elegáns külsejű, visszafogott, de elszánt úriemberek, akiknek arcán tükröződik, hogy az élet lehetne jobb is.

              

Késő délutáni séták után a Centrál vagy a New York Kávéházban megfeledkezem arról, hogy mennyire hiányoznak Buenos Aires-i törzshelyeim, a Tortoni vagy az Ideal kávéház. Nem is szólva arról, hogy a Carlos Kávéház egyértelmű tisztelgés a „Mi Buenos Aires querido” szerzője előtt. Amikor leszáll az éj, egy villamos szeli ketté a ködös körutat. Az idős, bajszos villamosvezetőre nézek, és a számon van a kérdés: „Főnök úr… Nem vinne el a Liniers vasútállomásig?” A vezető rám pillant, és úgy mosolyog, mintha elfojtott kérdésemet megértette volna.

Budapest és Buenos Aires annyira hasonlóak… Az egyik majdnem egy igazán nagy birodalom fővárosa lett, a másik egy olyan birodalom igazi fővárosává vált, mely soha sem létezett igazán.