Szarajevó a 20. század elején és végén (Balkáni utazásom I. rész)

Szarajevó egyik utcájában egy visszafogott emléktábla emlékeztet minket arra, hogy 1914. június 28-án ezen a helyen bizonyos Gavrilo Princip megfosztotta életétől Ferenc Ferdinánd főherceget, ami aztán beindította a katonai szövetséges viszonyok pokoli gépezetét, és életre keltett különböző szélsőséges nacionalista irányzatokat és megoldatlan konfliktusokat, melyek hetekkel később az I. világháború kirobbanásához vezettek. Így kezdődött az úgynevezett "rövid 20. század", mely Eric Hobsbawn történész szerint a Szovjetunió 1991-es felbomlásával zárult le.

A Hidegháború utáni időszakot a Boszniai háború "nyitotta meg", melynek legvéresebb színhelye Szarajevó volt 1992 és 1996 között. A pusztítás nyomait a város épületei és az "európai Jeruzsálem lakói a mai napig őrzik. A belvárosban található mecsetek, ortodox templomok, római katolikus templomok és zsinagógák ékes bizonyítékai egy olyan egyedülálló helynek, ahol a nagy vallások saját hitük leghumanistább értelmezéseit találták meg és képesek voltak békében együtt élni.

Az Oszmán Birodalom Szarajevóban adott menedéket az Ibériai-félszigetről kiűzött szefárd zsidóknak a 16. században. Természetesen a terrorizmus saját ideológiai ellenpárjával, a toleranciával szemben a legkegyetlenebb, így történt, hogy a Holocaust legelső áldozatai között voltak a szarajevói zsidók. Az itteni zsidóság 85%-a esett áldozatul a terrornak.

Szarajevó fájdalmas emlékei, vendégszeretete és reménysége egy olyan tükör, mely megmutatja a nyugati társadalom ellentmondásait és a párbeszéd szükségességét annak érdekében, hogy felül tudjunk emelkedni a múlt eseményein. A Daytoni békeszerződésben (1995) elért törékeny egyensúly illetve Ferenc József császár unokaöccsének személyisége is jól bizonyítja ezt a tényt. A főherceg ugyanis kritikusan szemlélte az arisztokrácia vaskalaposságát és szükségesnek vélte a Birodalom reformját. Inkább toleranciája, mintsem szigora vonta magára a szélsőségesek haragját.

A merénylet színhelyétől néhány méterre található múzeumban megtekinthetjük a gyilkos fegyvereket és a főhercegről és feleségéről kiállított két igen szerény képet. Két bábszínházi fabábut látunk, akik a történelem sodrával – mely többször megtépázta Szarajevót – dacoló ember törékenységét szimbolizálják.

Találkozásom Mr. Tangóval (Budai László)

Apámnak nagyon sajátos humorérzéke volt: Valentin napján születtem, de nem róla nevezett el, hanem arról a római császárról, aki Valentint, vagyis Szent Bálintot kivégeztette. Tehát idén február 14-én, mint minden február 14-én, megint születésnapom volt, azonban ez a mostani különleges (és kissé szomorkás hangulatú) születésnapnak indult, mivel két hónapja érkeztem Budapestre, és - Fabrizio és a feleségem kivételével - a szeretteimtől távol kell töltenem ezt az ünnepet. Ha mindez nem lenne elég, még 50 éves is lettem, és az ilyen évfordulóknál az ember késztetést érez, hogy jobban ünnepeljen, mint máskor. A fél évszázados születésnap méltó megünneplésére azonban nem voltak túl jók a kilátásaim, mivel családom és régi barátaim nagy része egy másik földrészen maradt, szóval nem csoda, ha kicsit szomorkásan tébláboltam azon a napon. Amikor egy porteño (Buenos Aires lakói a porteñók) nagyon szomorú, akkor vagy antidepresszánst szed, vagy beveti magát az edzőterembe - ezt csinálják a szomorú hollandok, ausztrálok és kínaiak is. Viszont, amikor nem vagyunk nagyon szomorúak, csak kissé melankolikusak, arra van Buenos Airesben egy elsőrangú gyógyír... a tangó. Nekem most tangóra van szükségem.

Ezzel eldőlt, hogy a MüPa Fesztivál Színház termében ünneplek idén, ahova Budai László „Tango No Tango” című előadása vonzott. A tangó főként folk elemekből építkezik, nagyon sűrű és szofisztikált folk, ezért úgy gondolom, hogy a nem buenos aires-iek teljes mélységében nem tudják átérezni. Általában a világ nagyvárosaiban mindig van egy-két művész, aki közvetítőként megpróbálja ezt a tartalmat az adott kultúrában elhelyezni. Ha ők nem lennének, a tangó nem terjedt volna el ilyen széles körben, talán csak néhány igen művelt ember ismerné, mint egy idegen kultúra érdekes megnyilvánulását, aminek nem sok köze van a mindennapokhoz (mint az egyiptomi piramisok, vagy a Kabuki színház). A tangó külföldi közvetítői általában haladó táncosok, akik sokszor jártak Buenos Airesben, hogy tovább képezzék magukat és a hobbijuk szép lassan a mesterségükké vált. Őket nevezem én - szeretettel - Mr. Tangónak. Némelyikük hatásvadász vagy egy cseppet megalomán.  Vannak azonban olyanok, akik nem ebben látják a tangó lényegét.  Magyarországon Budai Lászlót nevezem Mr. Tangónak, és ő a legjobb Mr. Tangó, akit ismerek (www.budaitango.hu).

A „Tango No Tango” produkció szereplői zenészek - egy igen jó énekes (tökéletes argentin kiejtéssel!) - és mintegy húsz táncos, akik elegánsan és odaadással mutatják be a tangó különböző formáit: az eredeti, utcán táncolt tangót, a milongák stílusát, a szalontangót, a nagyszínpadi tangót, de láttam azokat az apró mozdulatokat is, amik gyakorta elvesznek a kortárs táncművészet előadásaiban. Budai László nagyon jól gazdálkodik az „erőforrásokkal”, mindegyik táncosára az alkatának és felkészültségének legmegfelelőbb lépéseket osztotta, saját táncpartnerének megválasztásában sem kételkedhetünk, párja a nagyszerű Pirity Andrea. És a magyar Mr. Tangó nagylelkűen átengedi a színpadot a fináléra argentin Cristian Duarte és Lilach Mor kettősnek, övék a végső tánc. Az argentin válogatott mezét idéző ruhában, futball témára táncolnak, könnyekig meghatódom a tangó, az égszínkék zászló és a futball jelenlététől Budapest egyik legrangosabb színpadán. A közönség is lelkesen tapsol. Úgy tűnik, végül nem lesz olyan szomorú ez a születésnap…

De ez még nem minden. Már épp indulok haza a gyertyákat elfújni, amikor Budai László szót kér a végső tapsviharban… és kéri, hogy jöjjek fel a színpadra! Ott, mindenki előtt elmondja, hogy ma van a születésnapom, és amikor a nézőtéren 600 ember tapsolni kezd engem köszöntve, akkor már kicsit remeg a lábam. Nagyon köszönöm Önöknek, hogy az első félszázados születésnapomon ilyen kedvesen felköszöntöttek. Hát elég szép számban összejöttünk végül!

Budapest és a tangó határozottan több meglepetést tartogat számomra, mint azt eleinte gondoltam.